A Forma-1-ben játszódó történetek olvasói szemmel sem világbajnokok. Vitriolos könyvkritika a nyári szünetre.

Kritika? Inkább könyvnemajánló. Senkit sem szeretnék lebeszélni az olvasásukról, de ajánlott minimumra szorítani az elvárásokat a három autósportba csomagolt történettel kapcsolatban. Nincs mit szépíteni, limonádé csajregényekről van szó, ahol a technikai háttér mellékes, és a Forma-1 a díszlet szerepét tölti be. Mintha csak azért játszódnának a benne, mert menő, exkluzív, ahol minden csillog és ahol mindenki gyönyörű. Sportkönyvnek értékelhetetlenek, és romantikusnak is sablonosak. A felületes, sőt, sokszor csúsztatott valóságábrázolás sokkal jobban bosszantott, mint a történetvezetés egyszerűsége vagy az állandó ismétlődés érzése, hogy a szereplők újra meg újra ugyanazokat a köröket futják egymással. Kár ilyen izgalmas világot mezei egymásra találós sztorikra elfecsérelni. 

1, Az első és a későbbiekből kiindulva a legjobb

2013-ban vagy 2014-ben futottam bele Paige Toon Daisy nyomában című regényébe, ami összességében azt nyújtotta, amit a fülszöveg ígért: 

„Az összetört szívű, ám kalandvágyó, huszonhat éves Daisy egy napon maga mögött hagyja Amerikát, és egy Forma-1-es csapathoz szegődik, hogy hoszteszként velük tartson kontinensről kontinensre. A száguldó cirkusz nyüzsgésében, az utazások, a lenyűgöző helyszínek, az izgalmas versenyek és fergeteges bulik világában a szerelemre is rátalál. A reggelijüket felszolgáló lány ugyanis az istálló mindkét rivális versenyzőjének szívét rabul ejti. Nemcsak álmai férfija, a sármos, szőke – ám foglalt – Will kerül hozzá egyre közelebb, de Luis, a macsós brazil sztárpilóta sem közömbös iránta. Bár érzései mást és mást sugallnak, Daisy kénytelen két jóképű pasival is flörtölni…”

Kénytelen flörtölni! Mekkora ötlet! Avagy írjunk szerelmi sokszöget, megvan cselekmény, majd az lesz a fordulat, amikor a sokszög felbomlik, ami ha hatásvadász módon is, de megállja a helyét a fordulatként. Az előtte-utána részek sokszor lassúak, a fülszövegben említett lenyűgöző helyszínek sokszor bárokban és szállodákban merülnek ki. Az E/1. személyben mesélő Daisy annyira éretlenül viselkedett, hogy kicsit sem tűnt huszonhat évesnek. Kiderül róla, hogy azért távol tartja magát a bulvártól, mert látni sem akar valakit a múltjából. Persze, hogy egy híres embert, aki megbántotta, és aki elől ebbe a pörgős munkába menekült. A jófiú-rosszfiú felosztásban sztereotipizált versenyzőkben Nico Rosberget és Lewis Hamiltont, míg a csapatban a korai Red Bullt véltem nyomokban felfedezni. A jófiú pilóta, Will olyan bizonytalan volt (vagy mégsem?), hogy csoda, hogy el tudta dönteni, melyik zokniját vegye fel. A nőcsábász Luist ismerjük meg először a fiúk közül, csakhogy Daisy nem látja a fától az erdőt, hogy vele kellett volna kezdenie.

A könyv felénél csúnya húzással felbomlik a négyszereplős szerelmi sokszög, a történet pedig átmenetileg másik irányt vesz. Értem én, hogy nem állhatott le a sztori és a szerző nem akart túl nagy ugrást az időben, csakhogy az kerekedett ki belőle, hogy Daisy túl hamar tette túl magát azon, ami másnak egy élet alatt sem sikerül. Ha már az autósporthoz nem ért az írónő, legalább értene a szűkebb szakmájához, a romantikus regényekhez. Ha egyik életünk szerelme után máris küszöbön a következő, akkor az előző mégsem lehetett fontos.  

A regény hemzseg az olyan képtelenségektől, mint például pezsgőt szolgálnak fel a garázsban pole pozíció megünneplésére, vagy hogy pénteken szabadedzést tartanak Monacóban. Az írónő egy név szerint említett McLarenes szerelő telefonos segítségére hivatkozik a végszóban, és mentegetőzik, amiért tudatosan elért a valóságtól. A laikusoknak is világos, hogy a szerelők nem buliznak minden egyes éjszaka és nem dolgoznak másnaposan. A pilóták sem. Utóbbiak főleg nem foglalkoznak a csapatot kiszolgáló hoszteszekkel lehetetlen időpontokban is, mert egyszerűen nincs rá idejük, annyira feszes az időbeosztásuk. A külső helyszínek nélkül viszont alig történt volna valami.

2, Ami az idegeimen táncolt

A következő F1-es könyvélményemre idén nyárig kellett várnom. Angolul olvastam, várható magyar megjelenésről nincsenek információim. Samantha Towle Revved (Felgyorsult) címre hallgató korhatáros írásából sem ismerjük meg jobban a Forma-1-et, sőt, ez a történet a hiteltelenség új szintjére emelkedik. A Forma-1-ben valaha fontos szerepet betöltő valakinek a valakije fiatal nő, Andressa úgy kapta meg a munkáját, hogy a téli felkészülés alatt vetett először pillantást szétszedett F1-es autóra, ráadásul zártkasznis versenysorozatból érkezett. A szerelő lány zsenialitását más karakterek rágják szánkba, de hogy miért válik nélkülözhetetlenné a garázsban alig pár hónap után, rejtély. Nem mintha sok jelenet íródott volna a munkája köré, lényegesen többet olvashattunk a szépségéről, amit jó párszor ő maga állapított meg. Avagy amit szeretek magamban, az a szerénység – by Pelikán Bástya elvtárs. Kaptunk egy hercegnőt csavarhúzóval a kezében, aki csak a hercegig lát el.

A mezőny ebben a regényben is fiktív, 2014 körül járunk. A Sebastian Vettelnél is hamarabb többszörös világbajnokká váló nagymenő versenyző pályája erősen meseszerű. Carrick húszévesen nyerte első világbajnoki címét, aztán szerzett hozzá négyet-ötöt. Természetesen a tárgyalt szezonban is ő győzött. A csapat se semmi. Andressa télen érkezett, azonban szezon előtti tesztekről árva szó sem esett, nyilván ilyen tökéletes alakulatnak nincs szüksége ilyesmire. Értékelem, hogy Daisy történetével ellentétben ebben saját nevet kapott a csapat. A második pozitívum, hogy a rengeteg rinya mellett nem kellett szerelmi háromszögtől is szenvedni. Mondjuk, ahhoz szereplők is kellenének. A jó mellékszereplőkön kívül a leírásokat is nagyítóval kell keresni. Ilyen rövid mondatokból áll. Mint ez. Szinte olvashatatlan.

Az erotikus részek közönségesek, ráadásul szövegelnek is közben. Azt persze minden oldalon tudjuk, hogy Carrick mennyire szexi és khm, mennyire bejön neki a csaj (nem ennyire finoman fogalmaz), valamint Andressa is elolvad minden pillantásától, de hogy ilyen rám nézett és ránéztem, beindultunk egymásra színvonalú legyen a szöveg, nekem sok. Illetve kevés, mert annyi minden másról lehetett volna írni. Például Andressa elméletileg komoly funkcióval bír a csapaton belül, nem holmi dísznövény a motorhome előtt, habár mindenki jobban járt volna, ha csak egy növény. Képes csont nélkül lemondani a régen vágyott állásáról, csak mert n+1 alkalommal is összezördül saját magával a tilos versenyzővel kikezdenem szabály megszegése miatt. Minden egyes konfliktus ekörül robban ki, unalmas. Amikor kiderül, hogy Carrick kezdettől fogva ismerte Andressa naaaagy titkát, hogy kinek is a lánya, én mint olvasó, kaptam egy pofont. Minek kellett előtte ~300 oldalnyi szenvedés, hogy jajj, nem tudhatja meg senki, mert akkor azt hiszik, csak a protekció miatt kapta meg a munkát? Vagy adta volna magát témának a csapattársára irigy versenyző, aki az egyetlen jelenetében is tahón viselkedett. A régi vetélytárs, aki természetesen nekiállt flörtölni Andressával, szintén irigy Carrickre. Micsoda változatos személyiségjegyek!

Ha a Daisy nyomában nem, a Revved nem és nem.

3, Miééért?

A Revvednek lazán kapcsolódó folytatása is van Revived (Újjáléledt) címmel. Az erotikus ponyva vonalon továbbnyomuló szerzőnek sikerült kinyírnia a drámai alaphelyzet: egy balesetet szenvedett és pánikrohamokkal küzdő versenyző a visszatérése érdekében terapeutához fordul. Kifújt a dicséret. Az önpusztító életet élő és versenyzés nélkül magát semminek érző pilóta, Leandro és terapeutája, India azonnal vonzódni kezd egymáshoz, a folytatás pedig kitalálható. Túl hamar esett egymásba a két főszereplő, hogy aztán száz oldalakon keresztül csak fantáziáljanak egymásról. Az F1 és annak lelki oldala helyett a leendő párocska agyalását kapjuk nagy dózisban, az egymásra találásuk után pedig akrobata mutatványokat. Pornó forgatókönyv volt ez, nem cselekmény. A férfi-női narráció váltakozásának lett volna értelme, csak éppen az író képtelen érzékeltetni a különbséget a karakterek szóhasználatában, így mindketten ugyanazon a hangon szólaltak meg.

A raliból minden átmenet nélkül F1-re váltó Leandróval és a harmincévesen kiterjedt magánpraxist fenntartó Indiával azért ismét felülről súroljuk a túlzásokat. A terapeuta azt állítja, három hónap alatt visszajuttatja az autóba, csak hogy Leandro a sima közúti autóban is retteg, de innen szép nyerni. És micsoda meglepetés! Akárcsak Andressa versenyzőkkel, India sem akar pácienssel kapcsolatba bonyolódni. Az író a versenyzés testre gyakorolt hatásával sincs tisztában. Le sem írom, Leandro milyen súlyos sérülésekkel témázik a visszatérésen, mert különben kirúgják. Ez is jó: milyen csapat az, ami fenntartja a szerződést a sérült pilótával, majd elunva a várakozást, ultimátumot ad? Rohadék? Tekintsük ezt is az írói szabadság részének. Minek olvastam el, de tényleg.  

Ha mindegyikkel elégedetlen vagyok, mégis mitől lesz jó egy F1-es regény? Nyilván nem attól, hogy lányregények eszköztárával tálalják, és azt is csapnivalóan. Szóljon a versengésről, de ne úgy, hogy a versenyzők egyetlen hozzáállása a másikhoz az irigység. Az emberi oldal ábrázolása többről szól, mint összehozni egy álompárt. Rivalizálás, kudarctűrés, csapatváltás, kiégés, sérülés, megannyi téma kísérheti a romantikus szálat, ha már képtelenek ettől elszakadni. Egy hiteles regény mutassa be, mennyi csapattag munkája van a sikerben, vagy éppen a bukásban. Keresem azt az F1-es regényt, amiben nem kell csalódnom.

Vitriol a Facebookon