Mennyire (nem) jó Massa?
Balesete miatt örökre összeforrt a neve a Magyar Nagydíjjal. Meg azzal, hogy a 2008-as drámai szezonzárón pár másodpercig világbajnokként ünnepelhetett. Aki szeretné bebizonyítani, hogy van visszaút a mélyrepülésből. Sorozatom harmadik részének főszereplője a sokszor kritizált, manapság reneszánszát élő Felipe Massa, aki van annyira megosztó személyiség, hogy vitát generáljon arról, mennyire jó valójában.
Akikről eddig írtam, mindketten azok közé sorolhatók, akikről nem szokás negatívan nyilatkozni. Raikkönen esetében idén komoly változás állt be, s egyszerre kapja mind azt a hideget, ami évekig elmaradt. A nagyon kiegyensúlyozott Hamiltont hagyjuk, hihetetlen szerencsefaktora és világverő Mercedese sokak szemében egyenlő a tökéletességgel. Massa annyiban hasonlít rájuk, hogy eddigi csapatait elnézve (Sauber, Ferrari, Williams) ő sem szerződött rosszul. Ellenben a hullámvölgy, ami megtörte a felfelé irányuló karrierét, olyan sokáig tartott, hogy nagyban befolyásolja, milyen kép él róla manapság. Hogy képzavarral éljek, nem kell elfelejteni azt a felejthető időszakot, viszont nem érdemel annyi sarat, amennyit rendszeresen kap. A 2014/2015-ös Massa már nem ugyanaz, mint aki csúnyán kikapott Fernando Alonsótól, és akinek állandó nyavalygás folyt a kirúgásáért. Annak ellenére, hogy láthatóan jól érzi magát vélhetően utolsó csapatában, még mindig az alulértékelése ellen küzd. A múltja miatt nem veszik eléggé komolyan, míg mást akkor is túl komolyan vesznek, ha csak árnyéka egykori önmagának.
Mielőtt megkezdte volna minden idők második leghosszabb, a Ferrari kötelékében eltöltött idejét, volt honnan felépítenie magát. 2002-ben nem alkotott maradandót a Sauberral. Hibát hibára halmozott, nem kapott esélyt a következő évre. Legalábbis nem élesben. Szerencséjére a Ferrari már Formula-3000-es (ahol nyolcból hat futamgyőzelmet szerzett) szereplése idején kivetette rá a hálóját, és nem hagyta elkallódni. A teszteléssel megbízott év során kinevelték belőle az újonckori lámpalázat. Ezután újabb két évre visszatért a svájciakhoz, és az első nyolcat jutalmazó pontrendszernek köszönhetően pontjainak száma átléphette a tízet. A Ferrari nem vette le róla a kezét, s 2006-tól versenyzőként számítottak rá. Így lett Michael Schumacher utolsó ferraris csapattársa. Három teljes szezon és egy „gyakorlóév” után elérte, amiről sokan egész pályafutásuk alatt csak álmodozhattak. Nem tudom, láttak-e benne eljövendő bajnokot, vagy csak egy tisztességes másodikszámú szerepet vártak tőle, első virágzása során (2006-2008) tisztességesen helyt állt mindkét csapattársa mellett. Érdekesnek tartom kiemelni, hogy tizenegy győzelme erre a három évre esik, a legutolsó az a bizonyos Brazil Nagydíj, ahol egy pillanat alatt magasból a mélybe zuhant. Sok apró (vagy éppen nem apró) hibák és tőle független tényezők következtében lemaradt az egyetlen bajnoki címről, amire pályafutása alatt esélye volt.
Hat győzelem és hat pole nem bizonyult elegendőnek a balszerencsével és a saját malőrjeivel szemben. Kapásból két kieséssel kezdte az évet, s felrémlett, hogy visszatért a sauberes Massa, aki nem tudja a pályán tartani az autót. A károgók elégedetten dőlhettek hátra az esős Silverstone-ban is, ahol a brazil hatványozottan nem bírt megküzdeni az elemekkel. Azóta is gyakran felhozzák ellene, ha egy konkrét példát kell nevezni, miért nem „járt” (de utálom ezt a kifejezést) neki a bajnoki serleg. De nem akarok beállni az őt ostorozók sorába, ugyanis a teljes képet még lehet és kell is árnyalni. A szezon mindkét felében érték olyan események, melyek közül ha az egyik nem történik meg, ma senkit nem érdekelne, hogy mit csinált Hamilton a Brazil Nagydíj utolsó méterein. Évekkel később Massa elárulta, hogy neheztel a Renault csapatra, amiért azok mesterséges káoszt idéztek elő a naptárban akkor debütáló Szingapúrban. A kapkodás eredményeképpen a Ferrari boxcsapata nem bírta a nyomást, hiányzott az összhang, így útjára engedték versenyzőjüket, miközben még zajlott a tankolás. A teljes összeomlást a nem biztonságos kiengedésért kiszabott büntetés, majd Massa vezetői hibája tetőzte. A távol-keleti helyszíneken a rá jellemző hullámzó teljesítményből kifolyólag a végső siker ugyan közel került hozzá, röpke pillanatra megragadta, végül mégis kisiklott az ujjai közül.
Ijesztően sokszor érte utol műszaki hiba és a csapat mulasztása, és ez a következő évtől sem volt másképp. 2009 a szabályváltozások, a már-már „szokásos” gyenge évkezdés, és a karrierét megtörő hungaroringi baleset éve volt. Nem csak bal szeme világa, hanem az élete is centiken múlt azon az időmérő edzésen. Koponyasérülése ellenére gyógyulása gyors volt, maradandó károsodás nélkül visszanyerte a látását, azonban orvosi javaslatra már nem versenyezhetett az év hátralévő részében. Jól járt a döntéssel, de hogy lelkileg mikor jött helyre teljesen, ha egyáltalán rendbe jött, azóta sem világos. Rossz nyelvek szerint a jóindulaton múlt, hogy nem vált meg tőle a Ferrari a balesete után. Mellette szólt, hogy a helyettesítésére felkért pilóták eredményei sem győzték meg a csapatot, hogy megérné leváltani a brazilt. Visszatérésekor új szituációban találta magát, immár Fernando Alonso ült a másik boxban. Négy közös évüket nem tehette ki az ablakba, mert amíg Raikkönennel könnyedén tudta tartani a lépést, a spanyollal már korántsem. Érhette az a vád, hogy csak panaszkodni tud, de összetett okok húzódtak a háttérben, kezdve a balesete okozta sokktól Alonso fölényén keresztül addig, hogy talán belefáradt az egészbe. Olyan típus, aki pozitív, támogató légkör nélkül hajlamos szétesni. Hogy miért hoztam fel? Nem szeretnék spoilerezni, de a csapatbomlasztó Alonso mítosza is előkerül a róla szóló részben.
Négy év alatt nagyot zuhant a tekintélye, évről évre hátrébb végzett a pontversenyben. Ahhoz nem bizonyult elég jó hátvédnek, hogy a Ferrari versenyre tudjon kelni a konstruktőri címért a Red Bullal szemben. Négy éve még dobogóig sem jutott, és mondhatni az akkoriban szintén mélyponton járó Hamilton is - erős idézőjelben - rászállt. Minden tét nélkül és jóval több kontakttal újrajátszották 2008-at. Összesen ötször sikerült legalább az egyikük versenyét tönkretenniük. Évente tényként kezelte a sajtó, hogy kirúgják, de 2013-ig mindig kapott újabb esélyt, s közben nem győzte hangoztatni, hogy nem szeretné befejezni. Ugyanezt vallja a Williamsnél is, ahol a „Fernando is faster than you” kezdetű nyílt csapatutasítást felelevenítő rádióüzenetet, amit lazán elengedett a füle mellett, és az őt többé-kevésbé kísérő balszerencsét kivéve maximálisan motivált. A tavalyi szezon második felétől nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a tőle kilenc évvel fiatalabb, a Ferrari felszabaduló ülésére esélyes Valtteri Bottas magabiztosan verné. A különbség minimális. Engem tavaly sem győzött meg arról, hogy ő fogja Massát nyugdíjazni. A Williams is ezen a véleményen lehet, mert legfrissebb hírmorzsák szerint jövőre is számítanak rangidős versenyzőjükre. Kár volt kirúgni a most ezerfelől ekézett Raikkönenért, ám ha jobban belegondolok, ugyanazt hozta volna Alonso mellett, mint tavalyelőtt és az összes közös szezonjuk alatt. Jó helyen van és pont.
Amikor tizenegy év után távozott a Ferraritól, azt mondta, a szíve egy része mindig az övék marad. Hiszek neki. Ki kapta tavaly Monzában a legnagyobb tapsot? Ő. És nem csak azért, mert a Mercedes pilótái éppen a minősíthetetlen hullámokat gerjesztő belgiumi botrány közepén ültek. Ahogy a felvezetőben írtam, sokan kétségbe vonják a tehetségét. Tegyék. De ők is ugyanúgy aggódtak érte, amikor elszenvedte pályája és a Hungaroring történetének legsúlyosabb balesetét. Nem kell emlékeztetnem senkit, miért írom azt, hogy bajban csak egyféle szurkolótábor létezik.
(Csak akkor szólj hozzá, ha káromkodás és személyeskedés nélkül is megy!)
