Mennyire (nem) jó Alonso?
Aligha akad olyan néző, aki nem sajnálja idei megpróbáltatásai miatt, pedig korábban volt ő Luckylonzo, Teflonso, Csalonzó, meg ki tudja még micsoda. Az ifjú spanyol, aki a mezőny végéről a Forma-1 legjobbjai közé emelkedett, botrányoktól sem mentes útja során látszólag feddhetetlen maradt. Mi sem bizonyítja jobban hullámzó megítélését, mint amikor az egykor ünnepelt Ferrari-verő öt küzdelmes év után üres kézzel távozott az olaszoktól, sokan igazságtalanságot kiáltottak: nem lehet, hogy Fernando Alonso ne nyerjen több világbajnoki címet. Évtizednél is régebben zajló történet ez, és ugyan nem rajta múlik, de már közeleg a vége.
Jól emlékszem arra az időszakra, amikor a 24-25 éves Fernando Alonsót az egekig magasztalták, mert olyasvalamit vitt véghez, amire évek óta nem volt példa: legyőzte a vörös démonokat. A 2005-ös (Michelinnek kedvező) szabályváltozások közbenjárásával és a következő emlékezetes szezon csatáival az akkor gyári csapatként létező Renault-val lezárta a Ferrari és Michael Schumacher nevéről elhíresült korszakot. Öt év egyeduralom után sokaknak elégtételnek bizonyult a Ferrari látványos visszaesése, így Alonso nem meglepő módon sok rajongót szerzett. Hogy valami személyeset is megosszak, én nem tartoztam közéjük. Ennyi év távlatából mégis kijelentem, hogy sokkal jobb emlékeim vannak Alonso uralmáról, mint az általam a Forma-1 egyik mélypontjának tartott 2007-es évről. Lehetett azon poénkodni a fórumokon, hogy viccesen beszél angolul, találgatni, hogy milyen állatot utánzott a győzelmei után, hogy az egója megint földkörüli pályáról jelentkezett be, vagy éppen milyen előnytelen fotók jelentek meg róla. Persze téma volt a szerencsefaktora és Flavio Briatore sem bizonyult népszerűnek azok körében, akik valaki másnak szurkoltak. Na meg a Who is Schumacher? feliratú póló (holott a német is részese, sőt, felvirágoztatója volt a csapat elődjének számító Benettonnak) kifejezetten arrogáns húzás volt, nem tudom, a szimpatizánsaikon kívül kinek tetszett még. Aztán jött az a szezon, amit egy az egyben le lehetne húzni a klotyón és ami felülírta minden korábbi nemtetszésemet.
Alonso rögtön első bajnoki címe után, 2005 végén előszerződés kötött a McLarennel, amely lépés ha késleltetett módon is, de váratlan nehézség elé állította. A Renault a sikeres időszakaiban mindig egyszemélyes csapatként működött, és tették akkor is, amikor Alonso visszatért kötelékükbe a Wokingban töltött viharos kitérője után. Nem csak én aggattam rá a primadonna jelzőt, hiszen az összes csapattársa ellen hallhattunk kirohanást a rádióban, hogy nem tudja megelőzni, csináljanak vele (mármint a csapattárssal) valamit. Ha nagyon beleélte magát a panaszkodásba, nos, akár falnak is ment. Lewis Hamilton viszont akkora falatnak bizonyult, hogy csak kára származott az átszerződésből. Nem, nem állok be azok közé akik azt állítják, felmosta vele a padlót egy újonc, aki aztán pontegyenlőséggel, de előrébb végzett a tabellán. Már a Hamiltonnal foglalkozó részben is leírtam, és most is megismétlem: a McLaren és főleg Ron Dennis hibázott azzal, hogy a kétszeres világbajnok helyett egy újonc mögé álltak. Felhozhatnám Alonso ellen, hogy az a típus, aki csak kiemelt státuszban érzi jól magát, de ezért az évért nem ostorozom. Illetve nem ezért, és nem egyforma mértékben, mint a történet többi főszereplőjét. 2007 elején abban a hitben vágott neki a szezonnak, hogy ismét világbajnok lesz. Nem csupán lehet, hanem az lesz. Minden adott volt hozzá: a lendület, amit két bajnoki cím adott neki, a képesség, hogy tudjon élen haladni, és egy darabig a csapat támogatását is bírta. Egy valami hiányzott, mégpedig a segítő csapattárs. A gyerekkorától a McLaren által terelgetett Hamiltonnak esze ágában sem volt besorolni Alonso mögé. Ez lehetett szemtelenség vagy az alázat hiánya, amit csak azért engedhetett meg magának, mert hagyták neki. Nem kapott utasítást az ellenkezőjére. Egyszer azért igen, de azt nyilvánosan, futam közben, a rádióban.
A viszonylagos nyugalom egészen addig tartott, amíg nem váltak egymás legfőbb kihívójává. Hamilton számára szinte már túlságosan kedvezően alakult az év. Elhitte, hogy megnyerheti az egyéni címet, pontjainak alakulását elnézve erre nem csak álmában volt esélye. A Magyar Nagydíjig csak egyszer NEM állt dobogón, Alonso háromszor. Ekkor még csupán születőben volt a törés a garázs két oldala között, majd Alonsónak elege lett abból, hogy a csapat kezdett elpártolni tőle, végül Hamilton hungaroringi feltartásával bombát robbantott. A pole az övé lett, amit persze a szándékos akadályozás miatt elvettek tőle, majd a futamgyőzelem is riválisa neve mellé került. Innentől kezdve szétcsúszott minden, Luckylonsót azóta sem látta senki. A viszonyok annyira elmérgesedtek, hogy szezon közben bejelentette, nem tölti ki szerződését és év végén távozik. A Forma-1 egyik alapigazsága, hogy minden szerződés felbontható, csupán pénz kérdése. Bebizonyosodott, hogy Hamilton ért többet a McLarennek. Nem törték le, amikor szükséges lett volna, de miért is tették volna, nekik így is kedvezően alakult a következő év. Azóta sem értem, miért volt ekkora szükségük Alonsóra. A mezőny legjobb autójával és jó csapatmenedzseléssel nem bukták volna el mindkét bajnoki trófeát. A McLaren hatalmas elégtelent érdemelt konfliktuskezelésből és kommunikációból. Mindig hangoztatták, hogy náluk nincs csapatsorrend, ami visszatekintve annyira hihető, mint amikor a Mercedes jelenti ki ugyanezt. A 2007-es évvel kapcsolatban, akár benne volt Alonso az állítólagos emailjeivel, akár nem, a Ferraritól eredő és a McLarennél (meg a Renault-nál) összefutó kémbotrány szúrja legjobban a szemem. A kiszabott büntetés azzal lett volna teljes, ha a kiskapu nyitva hagyása helyett, hátha valaki behúzza a címet, a csapaton kívül a versenyzőket is megfosztották volna pontjaiktól.
A csapatbomlasztó Alonso mítosza nem merült ki ennyiben. Nyilván nem egyedül ő vádolható a bukással végződő évért, de attól kezdve ahová betette a lábát, további rejtélyes, nem egyszer felháborító események történtek. Egyéb lehetőség híján visszatért az élmezőnytől távol poroszkáló Renault-hoz, ahová vele tartott két alteregója, a maffiavezéreket megszégyenítően érinthetetlen Teflonso és a bajkeverő Csalonzó is. A közeg ismerős volt, a csapattárs és a középmezőnyben autózás nem. Az akkori Renault-val nem lehetett csodát művelni, sőt, Nelson Piquet számára az volt a csoda, ha célba ért. Alonso nem hogy lepattanó győzelmeket nem szerzett, de dobogónak is csak közvetlen közelébe jutott. Egészen a szingapúri éjszakáig. A 800. nagydíjnak helyet adó városi pálya rögtön balhéval mutatkozott be, ám ezt akkor senki sem sejtette. A bili egy évvel később borult ki, amikor a 2009-es gyenge teljesítménye miatt menesztett Piquet-nek sértődöttségében eljárt a szája. Telekürtölte a médiát, hogy a balesete nem is baleset volt, hanem Briatore arra utasította, vezesse falnak az autóját, hogy biztonsági autós fázist kiharcolva győzelemhez segítse a tizenötödik helyről rajtoló Alonsót. A felvezető körben végrehajtott egy (vélhetően) próba megpördülést, majd a tizennegyedikben falhoz csapta az autóját. A crashgate előtt csak a Barrichello-Schumacher helycsere, később pedig spái a Rosberg-Hamilton ütközés rengette meg jobban az újkori Forma-1-et. Ez színtiszta csalás volt, semmi meglepőt nem találhatunk abban, ha korruptnak, mesterkéltnek tartják a Forma-1-et. Szingapúrban kiderült, hogy olyan versenyző is akad, akit távvezérléssel bármire rá lehet venni, és közben nem csak önmagát, hanem másokat is veszélybe sodor. A felelősök egy részét örökre, másik részét határozott időre eltiltották a Forma-1-től, Piquet pedig önmagát írta ki a királykategóriából. Alonso ártatlannak bizonyult. Keveset szólalt meg a témában, ami érintettségétől függetlenül is érthető. Mindenkiben élénken élt a 2007-es szezon képe, és lám, megint körülötte állt a bál. Gyanús volt a hallgatása, de az is gyanús lett volna, ha lépten-nyomon hangoztatta volna, hogy semmiről sem tudott. De egyetlen győzelemért ekkora kockázatot vállalni? Kizárt.
A sors fintoraként a botrány kirobbanását követő évtől annak a Felipe Massának lett csapattársa, aki nem titkolja, hogy azóta sem tud megbocsátani a Renault-nak a szándékosan okozott balesetért. Érthető, hiszen az eset hozzájárult, hogy ne emlegessük őt a világbajnokok között. A spanyollal kapcsolatban is maradhattak ellenérzései, de erről még nem beszélt. Négy közös évük során Alonso szinte megsemmisítette a brazilt, s ezzel párhuzamosan megerősödtek a zsenialitását hangoztató szólamok. Eddig bomlasztotta, ettől kezdve építette a csapatot, pedig ha azt a szót hallom, hogy csapatjátékos, nem ő jut eszembe elsőként. A Ferrari, amit évekkel korábban pont a spanyol tett átmenetileg hűvösre, nem titkoltan nagy terveket szőtt. Viszont nem volt könnyű dolguk. Alonso kihozta az autóból a maximumot, ám a legnagyobb diadal elmaradt: háromszor végzett második helyen a tabellán, ebből kétszer minimális pontokkal maradt el a Forma-1-et sorozatban leigázó Sebastian Vetteltől. Pechére 2010-ben egy Renault mögé sikerült beragadnia, és körökön keresztül képtelen volt megelőzni. Mi sem mutatja kifejezőbben hullámzó megítélését, minthogy a csapatutasítással szerzett németországi győzelem óta az anti-Alonso kórus meglehetősen paprikás hangulatban volt. A TOckenheim néven is fennmaradt eset a régi renaults-s Alonso képét idézte fel, aki a rádióban sírt, hogy tüntessék el előle a csapattársát. Itt nem volt sírás, „csupán” az ő javára döntöttek. A futam utáni arckifejezésük mindent elárult. Átlátszó, jogtalan győzelem volt, a 2002-es ausztriai eset méltó folytatása. Azóta ha úgy kezdődik egy mondat, hogy Fernando, nem lepődnék meg, ha Massa összerezzenne. Abban az évben csak egyszer volt esélye győzelemre és azt is át kellett adnia. Egyfajta büntetésként jött Abu Dhabi és Alonso beragadt egy lassabb autó mögé, a következményeket már ismerjük.
De a közvélemény gyorsan felejt. Amikor két évvel később a második ferraris bajnoki címét is elbukta, sokkal nagyobb együttérzést váltott ki a könnyeivel. Tényleg nem sokon múlt. Ki gondolta volna akkor, hogy ennél közelebb nem juthat az áhított harmadik sikerhez. A várakozásokkal ellentétben nem lett világbajnok se a McLarennel, se a Ferrarival, holott a mindenkori mezőny legjobbjai közé sorolták/sorolják. Maradjunk a várakozásoknál. Massa után Raikkönennel is felmosta a padlót, amire aztán tényleg senki nem számított. Legalábbis nem ekkora különbségre. Leírtam már korábban, mennyire nincs értelme az Alonsóra tervezett autóra fogni a finn gyengélkedését. Egy csapat számára mindkét pilóta pontja egyformán értékes a konstruktőri versenyben, szóval aki szabotázst kiáltana, inkább hallgasson. Pláne úgy, hogy a mostani szezonban ugyanaz a helyzet a Ferrari két versenyzője között, de már Alonso nélkül. A csapatbomlasztó-csapatépítő vitában mindkét félnek igaza lehet egy kicsit. Nagy szerepe volt abban, hogy a világverésre majdnem alkalmatlan Ferrari nem teljesen esélytelenül haladt a Red Bull, a McLaren és a Mercedes árnyékában. Az ötévnyi küzdelme a semmiért sokat javított a megítélésén, azon a felháborító hockenheimi utasításon és az Abu Dhabiban előadott integetésen kívül mással nem vívta ki maga ellen a haragot. A kémbotrányhoz és crashgate-hez képest semmiségek. Hosszú idő telt el Alonso-balhé nélkül, de ne köszönjünk el teljesen a gúnyneveitől. Vele, illetve körülötte mindig történik valami. Úgy tűnik, mintha visszatérésekből állna a pályafutása. Kétszer a Renault, kétszer a McLaren. Ezek szerint, ha igényt tartanak rá, akár a Ferrarinál is viszontláthatjuk? Talán igen. Pár évvel ezelőtt senki sem jelentette volna ki magabiztosan, hogy másodjára is aláír a McLarenhez. Még nem végzett a Forma-1-ben. Félretette a büszkeségét és a veszteségét is igyekezett csökkenteni. Elhiszem, hogy nem volt hová mennie a Ferraritól és nem akart egy-két évet kihagyni, de visszatérni ahhoz a csapathoz, ahol talán csak a takarítókkal nem rúgta össze a port, finoman szólva is merész húzásnak tűnt.
Szerencsésen szerződni tudni kell, ahogy elviselni a vereséget is, és Alonso inkább utóbbiról lesz emlékezetes, ha végleg szögre akasztja a sisakját. Bajnoki címei óta annyi vereséget viselt el, mint senki más az elmúlt 9-10 évben. Pályája röviden ilyen keretbe foglalható: gyenge autó (Minardi), erős autó (Renault), erős autó+botrány (McLaren), botrány (Renault), erős autó (Ferrari), gyenge autó (McLaren). Azzal, hogy újra elkötelezte magát a McLaren mellett, s kis túlzással akár nosztalgiázhat is, mert megbízhatóságát tekintve a Minardiban érezheti magát. Leszámítva, hogy azzal nem szenvedett érthetetlen tesztbalesetet, igaz, pontot sem szerzett vele. A spanyol bejelentésének idején Alonso és Ron Dennis felváltva hízelgett egymásnak, hogy nincs semmi meglepő a visszatérésében, ugyanis maradt egy közös befejezetlen ügyük. Hol van már az az időszak, amikor Dennis hagyta elharapózni az indulatokat, és még azelőtt elkötelezte magát Hamilton mellett, hogy a brit újonc igazán bizonyított volna? Rossz döntését nem teheti semmissé azzal, hogy ma már Hamiltont okolja a kialakult káoszért. Az akkori csapatot nem egyedül Hamilton vagy Alonso bomlasztotta fel. Mindenki felelős volt érte. De legalább nem tesznek úgy, mintha meg sem történt volna a 2007-es év. Az eredmények árnyékai a nyolc évvel ezelőttieknek. A bajnokesélyes autó nemhogy a múlté, de a távoli jövőben sem látszik, így aztán a befejezetlen ügy, amiért Alonso állítólag visszatért, valóban befejezetlen marad. Neki nincs ideje megvárni, hogy beérjen a McLaren és a Honda együttműködése, a sikereket valaki más fogja learatni.
Aki fogva tartja Luckylonsót, nem engedné szabadon egy kicsit?
(Csak akkor szólj hozzá, ha káromkodás és személyeskedés nélkül is megy!)
