Kinek a kudarca?
Az FIA-Ferrari paktum, a DAS, a rózsaszín Mercedes klón, illetve a járvány eredményeképpen felfüggesztett szezon árnyékában is van miről beszélni: Sebastian Vettel anélkül távozik álmai csapatától, hogy igazán sikerre vihette volna. Villámposzt.
Várható volt – hangzik a leggyakoribb kommentár Vettel és a Ferrari szakításának hírére. Számtalanszor körbetárgyaltuk a témát a blogon vagy a Facebookon, így csupán az időzítés okozhatott meglepetést, elvégre nem szokás mindjárt év elején bejelenteni ennyire súlyos, a küszöbön álló szezont is erősen befolyásoló döntéseket. Persze 2020 rendhagyó év, így a kényszerpihenő hónapjaiban bőven jutott idő a lejáró szerződésekről tárgyalni.
Már a téli tesztek alatt megkezdődött az egyezkedés Vettel és a Ferrari között, és a nyilvánosságra került infómorzsák alapján baráti beszélgetésből hamar érdekütközés és eltávolodás kerekedett. Vettelnek nem tetszett a megajánlott egyéves hosszabbítás és a csökkentett fizetés, a Ferrari túlzásnak tartotta a német igényeit, de most hangsúlyozzák, hogy nem az anyagiak döntöttek a befejezés mellett. Vettel a harmónia, Mattia Binotto csapatfőnök a közös célok hiányára hivatkozott, de lényegében ugyanarról van szó: a kölcsönös bizalomvesztésről és kiábrándultságról. A külső és belső elvárások folyamatosan kikezdték az álomszerűnek tartott összeborulást, részben mert az autó versenyképessége finoman szólva is hullámzott, és mert Vettel sem mutatta mindig az erősebbik felét.
2015 – vihar előtti csend
2016 – a hibák elszaporodnak
2017 Baku – dodzsem Lewis Hamiltonnal a biztonsági autó mögött
(sokak szerint a szingapúri KO is egy az egyben Vettel felelőssége)
2018 Németország – kiesés az élről (!) a biztonsági autó (!) mögül
2019 Monza – Vettel hibázott, Charles Leclerc nyert a tifosi előtt, illetve Brazília – ütközés, kettős kiesés
A jövőben legalább annyi vita kíséri majd, hogy a csapat saját nevelése, Leclerc érkezése mennyiben jelentette a végső vízválasztót, mint Vettel utolsó, Red Bullnál töltött évét, amikor Daniel Ricciardóval szemben maradt alul. 2019-ben szó sem volt szándékosságról, Vettel egyszerűen ismét kikapott egy csapatújonctól. Olyasvalakitől, akit nála is hamarabb kikiáltottak a Ferrari jövőjének, és aki legkésőbb a monzai győzelmével végleg a saját oldalára állította a csapatot és a szurkolókat. Azonban bármilyen pozitív, összetartozást hangsúlyozó csengést hordoz az #essereFerrari, vagyis a „Ferrarinak lenni” mottó, Ferrari versenyzőnek lenni egyben terhet is jelent. Különösen, ha a tetejénél kezdik építeni a házat, majd csodálkoznak, hogy újra és újra összedől.
„Négy világbajnoki címe ellenére sokan még mindig megkérdőjelezik Sebastian Vettel képességeit. Főleg ha alulmúlja önmagát. Ha álmai csapata újabb sikersorozat helyett karriertemetővé válik, vajon máshol próbálkozik, vagy búcsút int az egész F1-nek?„ – latolgattam a Mennyire (nem) jó Vettel? című portréban 2016 decemberében.
Az utolsó kérdés, hogy elődjéhez és sorstársához, Fernando Alonsóhoz hasonlóan levezet valahol, vagy inkább visszavonul.
